Sötétségben

ül a szívem:

zakatol.

A párkányon

évek óta

áll a por.

Vajon még hány év vagy óra

míg lelkünket eladjuk kilóra?

Rád néznék -

de csak a homállyal nézek farkasszemet.

Ő sosem pislant-

így szúr ki veled.

Sóhajtanék, de félek, megfulladok.

Talán egyszerűbb, ha kicsit nyugton maradok.

Most nem is veszek lélegzetet

s érzem, ahogy a por engem is befed.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.