Bár kint szikrázóan sütött a nap, bent a házban sötét volt. Túl sötét.

- Gyere, Miru – húzkodta a kisfiú maga után kishúgát. – Mutatok neked valamit, jó? Szerintem nagyon fog tetszeni neked, mert szerintem tök szépek, jó lesz, Mirukám? – Húga nem válaszolt. Arcán nem ült semmilyen érzelem, hagyta, hogy bátyja csuklóját fogva vezesse őt. Járása bizonytalan volt. A nyolcéves kisfiú időnként hátrafordult, és rámosolygott, bár úgyis tudta, hogy négyéves, koraszülött húgától aligha remélhet bármilyen visszajelzést. De azért testvére még bízott. Még túl fiatal volt ahhoz, hogy elveszítse a reményt, mert ez a remény együtt járt a gyermeki naivsággal.

- Nagyapa mutatta nekem még tavaly – kezdett el ismét csacsogni a kisfiú. – Majd meglátod, milyen jók! – Miru ránézett bátyjára, bár nem tűnt úgy, mintha tényleg látná őt. Kékes szemei zavarosak voltak, mint egy felkavart pocsolya. Talán valamelyest visszatükrözték a fejében tomboló káoszt.

- Vigyázz, Miru, nagyi volt szobájában nagyon magas a küszöb. – Figyelmeztetése nem ért semmit. A kislány úgysem foghatta föl. Apró lábaival megbotlott a küszöbben, és hasra is esett volna, ha testvére gyorsan el nem kapja.

- Légyszi, vigyázz picit jobban, oké? – hangja elcsuklott, ahogy beteg húga kifejezéstelen arcára nézett. A kisfiú egy pillanatra lehunyta szemét, szája remegett a visszafolytott sírástól.

- Nyugi, Miru, majd én beviszlek, jó? – kérdezte egy félperces hallgatás után, és szája újra megnyugtató mosolyra húzódott. – Hoppá! – nevetett fel, miközben egy kis lendülettel jobban a karjaiba kapta a kislány sovány testét. Miru ajkai sápadt mosolyra húzódtak.

Bátyja ránézett, és tekintetében szeretet csillant. Ragaszkodott a húgához. Nem érdekelte, hogy a kislány testi és értelmi fogyatékos, nem érdekelte, hogy eddig csak egyszótagos szavakat hallottak tőle (azokat is nagyon-nagyon ritkán), nem érdekelte, hogy az orvosok, a rokonok, még a saját szülei is mit gondolnak róla… egyáltalán nem érdekelte. Sosem tekintett betegként Mirura. Ha beszélt hozzá, mindig töretlenül hitt abban, hogy testvére megérti őt. És emiatt úgy érezte, hogy ő is megérti húga kissé zavaros gondolatait.

- Na, hopsza – mosolygott néhány lépés után újfent a fiú, és lerakta a kislányt egy karosszékbe. – Figyelj csak, Mirukám… nagyon szépek. – A kisfiú ezek után elindult az egyik vitrin felé. Ahogy közelebb ért hozzá, megpillantotta saját elmosódott tükörképét a vitrin üvegfalaiban.

Miru követte őt pillantásával, és beesett arcán valamiféle érdeklődés csillant. Vagy legalábbis bátyja így képzelte. A kislány nem tudta, hogy most halott nagyanyjuk régi szobájában vannak. Nem tudta, hogy ide tilos lenne bejönniük. Nem tudott semmit.
Bátyja lábujjhegyre állt, kis nehézségek árán elfordította az apró zárban lévő kulcsot, és kivett valamit az üvegajtó mögül. A kisfiú cinkosan elvigyorodott, és visszasétált testvéréhez.

- Nézd csak! – mondta vidáman, és Miru arca elé nyújtott egy kis tárgyat. – Egy porcelánhal! Hát nem tök gyönyörű, Mirukám?! – Szemei áhitatosan csillogtak, ahogyan a tenyerében fekvő rózsaszín-arany porcelánművet nézte. Miru szemei elkerekedtek. A porcelán gyönyörű színei még ebben a félhomályban is szinte szikráztak.
Felnézett bátyjára, és szája megint arra a furcsa-sápadt mosolyra húzódott. A kisfiú elégedetten sétált vissza a vitrinhez, de csak azért, hogy a hal visszatétele után vissza is térhessen testvéréhez.

- Majd meglátod, még milyen sok van – kezdte halkan, és felemelve a kislányt ismét az üvegvitrinhez közelített. – Várj, elhúzom egy picit a függönyt, hogy rásüthessen a napocska… olyankor tök szépen csillog, t’od, a sok tükör miatt, meg mert benne vannak ezek a porcelános bigyuszok… - Jobb karjával szorosabban ölelte magához a kislányt, miközben másik kezével elhúzta egy kicsit a vastag függönyöket.

A napsugarak végre bekúszhattak a helyiségbe, és ahogy elérték a tükröket, nagy ragyogással világították be az egész szobát.
- Én megmondtam, hogy gyönyörű – nevetett rá bátyja az elképedt Mirura. – És látod, milyen sok porcelán? – Miru látta. Végre nem csak vakon nézett valamit, hanem tényleg látott. A kisfiú nézte húga arcát, és úgy érezte, hogy egy kicsit tisztult a köd azokban a kékes szemekben. Büszkén kihúzta magát. Ezt szerette volna elérni egész végig. Minden tettével és minden mosolyával.

- Na, melyik tetszik a legjobban, mert azt levehetem, ha akarod, jó?
- A-az. – Bátyja még a száját is eltátotta döbbenetében. Eddig kétszer hallotta Mirut beszélni. Zavarodottan bóltt egyet, és követte húga tekintetét, próbálta kitalálni melyikre gondol. Pillantása megállapodott az egyik szobron, és arca elkomorult.
- Mindjárt leveszem neked, várj egy csöppet, jó? – óvatosan lerakta a kislányt, és reszkető kezekkel levette a porcelánfigurát.

Egy balerina volt az. Fél lábon állt, másik lábát kecses pózban emelte a háta mögé. A lány karcsú volt és gyönyörű. Olvasott valamit, mert jobb kezében egy apró könyvet tartott. Biztos nagyon mulatságos dolgok történhettek a könyvben, mert a porcelánlánynak fülig ért a szája, a bal kezét még félig ajkai elé is tartotta, hogy majd vissza tudja folytani esetleg kitörő nevetését. Gesztenyebarna haja kontyba volt tűzve, de néhány rakoncátlan tincs mégis ott táncolt a homlokán.

- Tényleg ez a legszebb. És még hasonlít is rád – mondta a kisfiú kiszáradt szájjal, és arca eltorzult a fájdalomtól. Táncolni, olvasni, és őszintén nevetni. Hát Miru erről álmodik?...

- Ha akarod, megfoghatod – suttogta rekedten, és húga apró tenyerébe nyomta a porcelánt. Miru csodálkozva nézte.

Kifejezéstelen arccal tartotta kezében a nevető porcelánlányt, aztán hirtelen a földre ejtette.

Bátyja úgy érezte, mintha lassított felvételben látná a jelenetet. A porcelánlány csak esik, esik, aztán rémisztő csörömpöléssel a földre vágódik. Eltört. A bűvös percnek vége szakadt. Még a nap is elbújt egy kicsit a felhők mögé.

- Mi… mit csináltál? – A kisfiú szája kiszáradt, szemei elkerekedtek, keze remegett. Miru nem válaszolt. Bátyja térdre esett az eltört porcelánlány előtt. A szép szobor annyira morbidul festett így. Felemelt lába letört, ugyanúgy, mint a könyvet tartó keze és a feje is.
- Mit csináltál? – kérdezte ismét, egy kicsivel hangosabban. Egész teste megremegett arra a gondolatra, hogy mit fognak vele csinálni a szülei, ha ezt megtudják. Apja biztos megint megveri. A kisfiú elsápadt, és akaratlanul az arcához kapta a kezét, oda, ahova apja legutóbb odavágott.

- MIT CSINÁLTÁL? – ordított rá hirtelen a kislányra, aki úgy rándult meg a hangos szavak hallatán, mint akit megütöttek. De szólni nem szólt. Sosem szólt. Apró léptekkel hátrálni kezdett térdelő bátyjától, ajkai soha ki nem mondott szavakat formáltak. Vagy legalábbis bátyja így képzelte. Miru, mikor hátrálva nekiütközött az ajtónak riadtan megfordult, aztán kissé bicegve szaladni kezdett. El a fényes üvegvitrintől, el a csillogó porcelánhaltól, el a testvérétől, és el a törött porcelánlánytól, akinek mosolygó arca most a szőnyegbe fúródott, teste pedig egy kisfiú reszkető kezei között volt.

Bátyja nem szaladt utána. Agya leblokkolt. Meg fogják verni őt. Már megint. Arca megrándult a feltörő fájdalmas emlékektől. Mit tegyen most? Gondolkozni akart, de nem volt rá képes.

Dermedten ült néhány percig, ujjai még mindig a törött porcelánt markolták öntudatlanul.
- Au! – kiáltott fel hirtelen a kisfiú. A porcelán egy éles éle elvágta az ujját. Zihálva nézte a kibukkanó vércseppeket, és hirtelen agya ismét dolgozni kezdett. Seprűt. Gyorsan. Seprűt és lapátot. Miruval megígértetni, hogy nem nyúl hozzá az éles szilánkokhoz. Miruval. Miru.

De… hol van most?...

- MIRU! – ordított fel a fiú, és felpattant. Körbenézett, és riadtan állapította meg, hogy testvére eltűnt. Húga nevét kiáltozva rohant ki a szobából. Véletlenül rátaposott a szobor maradványaira, de ez nem érdekelte. Most csak a testvérére tudott gondolni.

Végigrobogott az ablaktalan folyosókon, benyitott a fojtogatóan sötét szobákba, de nem találta. Szívét egyre jobban elöntötte a rémület. Ha bármi baja lesz a kislánynak, az csakis egyedül az ő hibája lesz. Csak az övé. Ha valaki elrabolta most, vagy elkóborolt és elütötte egy autó, vagy megharapta egy veszett kutya…

Húsz perc keresés után kilépett a teraszajtón, és halkan becsukta maga mögött. Arca legalább olyan kifejezéstelen volt, mint Mirunak szokott lenni, ha kivizsgálásra viszik a kórházba.

Leült a nap által felmelegített padlóra. Miru még mindig nincsen meg. S a hegyek mögött pedig lassan lement a nap.

Még mindig csak ült, kellemesen meleg volt még a terasz köve, s ő nem is akart mást, csak örökre itt lenni ebben a kellemes zsibbadtságban. Nem érezni. Nem gondolkozni. Kifejezéstelen érzéketlenséggel létezni.

Hirtelen megpillantott egy fehér foltot a kert végében. Valaki feküdt a zöld fűben.

- Mirukám! – kiáltott fel bátyja, és eszeveszetten rohanni kezdett. Szívét elöntötte a megkönnyebbülés, s ettől szemeibe könnyek gyűltek. Odarohant a fekvő kislány mellé és zokogni kezdett. Húga ott feküdt, szemei lehunyva, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt.

Aludt. Kezében pedig a teljesen ép porcelánfigurát szorongatta. Lassan kinyitotta szemeit, és amikor meglátta testvérét, elmosolyodott.


Majdnem olyan szélesen, mint a porcelánlány.
 

Első publikáció: 2008. 8. 3.

 Art by m0thyyku.deviantart.com

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.